A gyufa (régiesen gyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal
bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra
használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a
speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel, és 1834-ben
nyílt meg az első magyarországi dörzsgyufagyár. A mindenhol elérhető,
olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük,
logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható
társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt
gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük
különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek
világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, úgynevezett
fillumenisták körében is.
A ’gyufa’ szó eredete
A gyufa megjelölésére eredetileg, a 19. század első felében a német Zündholz mintájára tükörfordítással létrehozott gyújtófácska használata terjedt el, amely aztán az 1840-es évekre egyrészt gyújtó, másrészt a mind a mai napig fennmaradt gyúfa~gyufa alakra rövidült.
Története
A gyufa megjelenése előtt a tűzgyújtás legelterjedtebb eszköze a tűzszerszám volt, amely kovakőből, egy acéleszközből és egy taplóféleség
feldolgozott, kiszárított belső anyagából állt. Ha a kovát súroló
irányban az acélhoz ütögették, az utóbbiból kirepülő szikrák lángra
lobbantották a könnyen gyulladó taplóanyagot. Ezzel az eljárással akár
csak egy pipa meggyújtása is nagy odafigyelést, ügyességet kívánt, az
eszközök minőségétől, állapotától függően hosszabb időt, perceket vett
igénybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése